Kislányként olyan szerettem volna lenni , mint Barbie: lapos has , hosszú lábak, gyönyörű arc és azok a csodás telt ajkak melyekkel állandóan mosolyog.. azt hinnéd boldog, de legbelül ő is csak egy nő aki megjátssza magát, miközben belül megtört, reményvesztett. Ám ekkor még nem tudtam milyen a világ és , hogy olykor mennyire nehéz létezni benne.
Nem érdekeltek a ruhák amiket viselek, hogy kócos-e a hajam, vagy szép-e a sminkem, nem akartam megfelelni a társadalom alkotta normáknak, félelem nélkül ki mertem mondani amit gondolok. Elképzeltem az elkövetkezendő életem, szép házzal, férjjel , tökéletes gyerekekkel és némi háziállattal, boldogan egy rózsaszín világban , ahol mindig van egy hős, aki megment a gonosztól és vigyáz rád, ha bajba kerülnél.
De ki fog megmenteni mikor te magad vagy a gonosz?
Aztán elkezdtem felcseperedni.. gyűlöltem Barbie-t, úgy éreztem átvert a tökéletes életével. Ahogy teltek múltak az évek egyre többször ébredtem rá , hogy megtévesztettek. Ezt az időszakot csak úgy nevezném: ''Gólya, mikulás és házasság. '' A gyerekkor három legnagyobb hazugsága.
Édesen megvezetnek, majd mélyvízbe dobnak - a pink kiskacsás karúszónk nélkül - majd ott és akkor fuldokolva , levegőért kapkodva rájövünk, hogy csak akkor érhetünk partot ha sodródunk az árral..
A felnőtté válás alappillére.
Megtanulod önmagadat ámítani- de nem ez a szomorú- hanem , hogy hiszed is , hogy azt kell tenned amit az elvárások diktálnak , követned kell másokat..
Itt ezen a ponton.
Ahol már nem ugrálsz az ágyon és nem dúdolod a fejedben megragadt dalt bárhol,bármikor,bármeddig, ahol már minden mondatod,tetted,mozdulatod átformálod,megrágod,lenyeled,felöklendezed majd újra megrágod, hogy mikor végül kiköpöd a világ számára is emészthetővé válljon. Itt a képzeletbeli barátok temetőjében, a gólyának békáktól véres csőrében , a mikulás ''álszakála' alatt, a házasság hamis szentségében.
Itt EZEN a ponton bukik el a gyermekiesség.
